Állapotos csődtömeg

…az valami olyan, amelyről elfordítjuk a tekintetünket, vagy minimum zavarban vagyunk, ha nézni kell. Hogy miért? Mert önmagunkat látjuk, önmagunk nem szeretett, el nem fogadott, likvidálni akart részét. Fekete Ádám Haloktatás, márványprotézissel c. második, a Trafó nagytermébe készített rendezése kegyetlenül zavarba ejtő, és épp ettől, ezért kegyetlenül vicces, igaz játék mindnyájunk önmagáról – ha van izomplasztikusságod az oxigénhiánytól, ha nincs. Mert hisz mind görcsösek, oxigénhiányos állapotúak vagyunk, vagy így, vagy úgy.

Önvallomásos színház, azaz játék önmagunkkal, egymással, együtt: azért, hogy ne unjuk addig se magunkat – és talán még véletlenül sem azért, hogy kibeszéljünk magunkból valamiféle traumát. Nem, azt nem kell kitenni magunkból, mint lomot a kikészítés napján a házunk elé. Nem, mert az alkotó- elem, a trauma a házunk építőeleme.

Fekete Ádám a maga laza eleganciájával az előadás legelején elénk, a rivaldához lépdel, és: „Minden mögött mindig csődtömeg is van, olyan előzménysor, amit már nem lehet számonkérni, ami a maga aktuális valóságában szinte megítélhetetlen. S szinte törvényszerű, hogy a legigazságosabb ítélettel is a legpokolibb igazságtalanságok sorát indítjuk el.” Hallgatod,  érzed, hogy itt az elemelt filozófia és a testi görcsök szükségszerű izzadsága összeér, egymásban van, magasra száll, mert egészen egyszerűen más dimenzióban létezik.

Fekete Ádám rendezései a költőiség hús-vér mindennapiságában szárnyalnak. És jól teszik. A lehető legjobban. Most épp önmagáról, a csípőprotézis műtétje utáni rehabilitációs intézetben eltöltött hónapjairól szól a darab, Horváth Csaba végzős osztályának vizsgaelőadása. Arról, hogy mi van akkor, ha egy mozgássérültségével és a csípőműtétje utáni állapottal szimbiózisban élő ifjú bekerül a meg nem értés/idegenkedés orvosi gyógyító helyére.

Ádám kezelőorvosa (Gyulai-Zékány István) az empátiahiány szépen megmunkált szobra maga, az állapotosság ismételgetésével, önmaga elé fennhangon mondott barokkos monológjával járja körül az ez nem betegség, hanem állapot emberi és orvosi ésszel szinte megemészthetetlen dilemmáját. A Fekete Ádám által írt szöveg a röhejesen szánalmas és a rangkórság orvosi pátosza között talál tökéletes ívet, hisz ez a monológáradat a psziché kivetülése, az orvosi értetlenkedés szavakkal a beteg, avagy jelen esetben az állapotával bíró „állapotos” felé soha nem kommunikált idegenkedés áriája.

Gyulai-Zékány István ideges, pillanatokra pózokba merevedő, empátiaminimummal sem bíró orvosa fájdalmasan igaz valóság, no, nem a magyar egészségügyé, hanem az orvosi hivatásra alkalmatlanságnak a kézzel tapintható, szavakkal tökéletesen meg nem idézhető valósága. Gyulai-Zékány István elveszettsége a gyógyítás paradoxona: tudásom van, a megértés, az önmagam és a másik elfogadása viszont morzsáiban sincs meg az orvosláshoz.

Máshoz viszont annál inkább: Fekete Gábor szürke, minimál dizájnos öltönyben térül-fordul, oly otthonos sietséggel sorolja a fölöslegesen beszerzendő orvosi műszerek, segédeszközök nehezen vége szakadó sorát, hogy mindent megértesz arról, mire is jó egy rehabilitációs intézet, pláne, ha jó helyen, telken fekszik az intézmény.

Bensőséges, zsaroláshoz ideális kapcsolata a kezében haltetemmel járkáló Gyulai-Zékány Istvánnal talán szorosabb, mint az itt kezeltek kapcsolata a saját állapotukkal – egészségügy ez, vagy valami, ami pusztán csak annak látszik, mindenesetre  valami, ami kimondhatatlanul életképtelenebb, mint bármi, amit maga körül a rendeltetéséből adódóan gyógyítania kellene.

Kotormán Ábel mindeközben csak rója és rója tollával a sorokat füzetébe: mert tudja, hogy ez az egyetlen életképes, önmaga és egész világa létezését mentő, depláne gyógyítóan kreatív tett: az önkifejezés. Görcsbe szorult végtagjai nem állapotjelző tünetek, hanem az ösztönös tiltakozás felkiáltójelei: az őt körülvevő empátiahiányra és érdektelenségre, a másikat önálló individuumnak látni nem akaró gyógyító „figyelemre” adott ösztönös önkifejezés. Mert Kotormán Ábel játéka minden izomplasztikusság mellett, mögött és által a szabadság, a mozdulatok lélekből indított, formált könnyedségének egészen bámulatos, felszabadító megmutatkozása – a mindenkori önkifejezés maga.

A Haloktatás, márványprotézissel Fekete Ádámtól nem látlelet, hanem ihletforrás: színházról, együtt játszásról, a mozdulatok szándékos avagy akaratlan szabadságáról, és persze legfőképpen arról a belső szabadságról, ami még akkor is mérhetetlenül több, más és be nem sorolható, ha az esetleg kívülről állapotos csődtömegnek hat. Ja, és akkor még az állapotos csődtömegség ezer más dimenziójáról nem is beszéltem. Sebaj, Fekete Ádámék Haloktatása, márványprotézissel szerencsére megteszi ezt helyettem.

(2020. október 1.)

Csatádi Gábor