Január 8-án mutatta be a Narratíva a Csehov Meggyeskertje nyomán készült Demerung c. legújabb előadását Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel rendezésében a Jurányi Házban. Kovács D. Dániellel beszélgettünk a mindennapi megszokásainkról, a Morcsányi Géza fordítás „tovább gondolásáról”, a Csehovban ott bujkáló misztikusról, egy kérdésekkel teli szövegről, a mindent influenszer módjára kinyilatkoztatókról, egy hajnali kávézás hátborzongatóan sokat mondani képes voltáról, az értelmiség impotens tehetetlenségéről, a központi narratívák nélküli életről, a csukott szemmel való falnak menésről és a válaszok nélküli perspektívák azonosságairól…

  • A ” kis megszokásainkról” mi jut eszedbe elsőre?
  • Tele vagyok rutinokkal, pótcselekvésekkel. Amióta megszületett a fiam, azóta ezek különösen  segítenek, hogy valamiféle metronómikus keretet adjanak az életemnek. Például fél éve szoktatom le magam arról, hogy azt mondjam: „figyi!” – annyiszor mondtam ki, hogy már modorossággá kezd válni a fülemnek…

…megkockáztatom, hogy ha a ’70-es években készítetted volna ezt az interjút, akkor is azt mondta volna az illető, hogy ezek a kézenfekvő analógiák itt vannak velünk. Váltópontokkal van telis-tele  ez a darab, amelyet azért választottunk Mátéval, mert ezen tudtunk a legjobban összeveszni. Itt voltak meg azok a igencsak eltérő olvasatbeli különbségek, annak ellenére hogy ízlésben, habitusban nagyon nagy az átfedés köztünk is és a csapat között is…

  • Hogy érzed, mennyire segít, mennyire gátol egy-egy ilyen megszokás?
  • A figyizés gátol,  a főpróbahét közepén viszont az ötödik három-négy órányi  alvással megélt nap után a fáradtságon túli próbálás az  valami olyasmi, ami segít.
    ©Szokodi Bea
  • A Demerungban – Csehov Meggyeskertjében -, ahogy Hegymegi Mátéval rendezitek, milyen, mekkora szerep jut ezeknek a kis emberi megszokásoknak?
  • Itt mind-mind a rutinjukból kirobbant emberekkel találkozunk. Itt minden nyugalmi állapot valamilyen változás előszobája, nem nagyon érni itt tetten azokat a rutinokat már, amelyekről beszéltünk az előbb. Azért azt hozzá kell tennünk, hogy  a dramaturgia csak nagy vonalaiban követi a Morcsányi Géza Meggyeskert fordítását a Mátéval közösen írt átdolgozásunkban. Arra törekedtünk, hogy a Meggyeskert „fő  áramlataival” szemben a szereplők saját élettörténete, karaktere jusson nagyobb szerephez. Akárcsak azért is, mert a jelenben egészen más problematikák közepette éljük az életünket, mint az 1914-es szöveg idején Oroszországban. Amíg ott a nagybirtokrendszer szétmállása, aprózódása zajlott akkortájt, nálunk inkább a nagy cég- és vagyonbirodalmak képződésének idejét éljük. Az ottani, oroszországi birtokos, úri világ mintha itt épp most jönne divatba, most kezdené nálunk a reneszánszát élni. Nem lehet mindenben Csehov kottáját követve a két hét alatt vonattal Párizsba értünket repülőre cserélni, több szempontból kell szétszedni és újra összerakni a történetet. Miközben persze a kisemberi elakadások, frusztrációk annyira univerzálisan jelenlévők, hogy önként adják magukat ahhoz, hogy megtaláld rajtuk a fogást.

…mikor nálam egy generációval fiatalabb színházcsinálókkal beszélgetek, és azt érzem, hogy sem a függetlenek, sem a kőszínháziak nem tudnak nagy, rizikószámba menő előadásokat létrehozni, bármennyire is fűtené őket a tettvágy, én azonban sose hittem, hogy pályakezdőként hatalmas, felkiáltójelszerű vállalásokat, kinyilatkoztatásokat kellene tennem. Viszont egy előadás visszhangja, kritikája általában ezeket a plakátmondat igazság tendenciákat kéri számon. 

  • Az 1904-es oroszországi és a mai itthoni állapotok, ahogy a demerung,  a nappal és az éj közötti fényviszonyokra használt filmes kifejezés is, valaminek a határát, határmezsgyéjét jelenthetik, nem?
  • Igen, bár nem ismerjük be, bár öntagadásban vagyunk, ám megkockáztatom, hogy ha a ’70-es években készítetted volna ezt az interjút, akkor is azt mondta volna az illető, hogy ezek a kézenfekvő analógiák itt vannak velünk. Váltópontokkal van telis-tele  ez a darab, amelyet azért választottunk Mátéval, mert ezen tudtunk a legjobban összeveszni. Itt voltak meg azok a igencsak eltérő olvasatbeli különbségek, annak ellenére hogy ízlésben, habitusban nagyon nagy az átfedés köztünk is és a csapat között is, amelyikkel együtt dolgozunk. Leginkább ebben a Csehov darabban érem azt is tetten, hogy incselkedik a csávó a misztikummal. Bujkál  bennem egy szorongató érzés, amikor előveszek egy ilyen nagy klasszikust: vajon érvényes, húsba vágó tud lenni ma is erről színházban beszélni? Egy Csehov rendezés úgy tűnik, mintha vizsgafeladat lenne, hogyan kell figyelmet és érzelmet vezetni.
  • Tényleg – azon túl, hogy van, lesz alkalmatok jól összeveszni Mátéval -, mi a csudát szeretnétek ti a Csehov Meggyeskertjével?
  • Erre a klasszikus válasz jut eszembe: ha ezt meg tudnám válaszolni, akkor nem kellene megrendeznem.
    ©Szokodi Bea
  • A kérdéseket szereted jobban vagy a válaszokat?
  • Ez  nagyon erősen összefügg azzal, amilyen a hitem és szándékom szerint való színház és színházcsinálás. Nem gondolom, hogy az a jó, ha minden egyértelmű, előre fölmondható, plakátokra kívánkozó kinyilatkoztatás. Volt egyszer egy beszélgetés a Magvető Caféban, én ott  felkért hozzászóló voltam rendező generációk témakörben, és egy fiatal, nagyon szimpatikus lány nekem szegezte: Dani, annyi fiatal kortársad van, aki  egyértelműen megmondja, hogy mit kellene csinálni, merre kellene menni, hogyan kellene jobbá, élhetőbbé tenni a világunkat, a környezetünket, te viszont rébuszokban beszélsz, hogy hányféleképpen lehet körbejárni a dolgokat, miért nem mondasz valamit, hogy merre felé induljak?! Emlékszem, köpni-nyelni nem tudtam, aztán szép lassan összeraktam, hogy én inkább „esszéista” vagyok mintsem egy kampányszöveg kitalálója.

…a legtöbb dolog e drámában is a hajnali órákban történik. Az azért valami egészen természet fölötti, misztikus, ha egy nő beveszi magát egy gyerekszobába hajnal ötkor, és egészen addig kávézik, míg fel nem kell a nap… a rutin válaszaid, tagadásaid nem annyira működnek, ha egy picit engeded kibomlani a gyermeki félelmeidet a sötéttől, a farkasvakság bizonytalanságaitól. 

  • Nem gondolnám én sem, hogy a színházrendezés egyenlő lenne vagy leredukálható lenne az influenszerségre…
  • Igen,  bár nagyon érdekesen keveredik a jelenben e kettő, ami  furcsa értékválságot is okoz egyébként sokakban. Ott érhető ez tetten, mikor nálam egy generációval fiatalabb színházcsinálókkal beszélgetek, és azt érzem, hogy sem a függetlenek, sem a kőszínháziak nem tudnak nagy, rizikószámba menő előadásokat létrehozni, bármennyire is fűtené őket a tettvágy, én azonban sose hittem, hogy pályakezdőként hatalmas, felkiáltójelszerű vállalásokat, kinyilatkoztatásokat kellene tennem. Viszont egy előadás visszhangja, kritikája általában ezeket a plakátmondat igazság tendenciákat kéri számon. Amikor ilyen életbe vágó kérdéseken rágódik a Rimini Protokoll, akkor mi a fenét csiszolgatunk itt mi Szophoklészen? Igen, és ha innen nézzük, akkor én nagyon szeretem, hogy bennem ennyi kérdés van!
  • A Meggyeskert az előre szájba nem rágott válaszok Kánaánja, nemde?
  • Nem gondolom, hogy a mi generációnk reflektáltabb lenne, mint az előttünk járó, ám ha előveszed, mert figyeled ezt a mesét, történetet, akkor nyilván más dolgokat hallasz meg, és ezeket a meghallottakat elkezded kihangosítani. Amiből az következik, hogy mi nem is Cseresznyés- vagy Meggyeskertet csinálunk, hanem a saját Demerungunkat. Ahol, amelyben tetten érhető a Morcsányi-fordítás nagy százaléka, ám a történetben már együtt megyünk a színészekkel. Hisz mit is mondhatna az egykori Jepihodov figurája egy mai, pénzzel jól kitömött, ám kultúrával már egy kicsit vakabbul foglalkozó embernek? A forradalom előtti társadalmi osztályok felbomlásához nehéz kapcsolódni, viszont az értelmiség értelem- és célvesztéséhez már annál könnyebb. És akkor már nem grófokról beszélünk, és a Meggyeskert sem mindjárt csak önmagát jelenti, hanem valami olyat, ami itt nálunk is elevenbe vágó probléma. Ha nálunk is a főnök úr a „Piros lett a paradicsom, nem sárgá”-t idézi, akkor merre is tart az a kultúra, amelynek alkotóként talán mi is részei vagyunk? Nem tudom, hogy a századfordulós osztályfeszültség milyen lehetett, azt viszont igen, hogy milyen az, mikor mi, alkotó értelmiségiek összegyűlünk egy albérletben megbeszélni, hogy merre tovább. Az impotens tehetetlenségünkkel nem hasonlóképpen járunk-e, mint a klasszikus Meggyeskertben Ranyevszkaja és Gajev, akik addig csukják be a szemüket, míg neki nem mennek a falnak. Innentől kezdve már nem nagyon érdekel, hogyan kell Csehovot rendezni, az viszont  veszettül izgat, hogy ezzel a tizenöt emberrel mi a fenét csinálunk.

A Meggyeskert a „hogyan éljünk egy, központi narratíva nélkül?” kérdésre  hatalmas csokornyi választ ad, azt hiszem. Néha csodálva, irigykedve nézem, mikor az emberek a dühüket, elkeseredettségüket direktebb csatornákon tudják kommunikálni, ebből is érezhető, hogy nem hiszem azt, hogy a színház lenne a lehető legprimérebb csatorna, ám azt igen, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, ez számomra a legközvetlenebb

  • …”csukott szemmel mentek a falnak”, ám ez a csukott szemmel falnak menés nem feltétlen jelenti azt, hogy eközben ne lettek volna teli kérdésekkel…
  • …hát pont ez az a határhelyzet, demerung, alkonyzóna, a sötétség és világosság közötti válaszvonal, hisz a legtöbb dolog e drámában is a hajnali órákban történik. Az azért valami egészen természet fölötti, misztikus, ha egy nő beveszi magát egy gyerekszobába hajnal ötkor, és egészen addig kávézik, míg fel nem kell a nap… a rutin válaszaid, tagadásaid nem annyira működnek, ha egy picit engeded kibomlani a gyermeki félelmeidet a sötéttől, a farkasvakság bizonytalanságaitól. Ilyenkor, egy-egy ilyen szuper pozícionált pillanatban sokkal jobban megérteni a szereplőket, mint megannyi pózból, jelmezből, státuszból.
    ©Szokodi Bea
  • Azaz: a Narratíva pont azért az, mert nincsen narratívája?
  • Igen, ez is benne volt abban, amikor az ember próbálta megfogalmazni önmagát, és még keresztnevet is akart ennek adni, akkor ez az önirónia is ott volt: Narratíva, holott hányféle narratívát akarunk adni önmagunknak és a dolgainknak, igen. A Meggyeskert a „hogyan éljünk egy, központi narratíva nélkül?” kérdésre  hatalmas csokornyi választ ad, azt hiszem. Néha csodálva, irigykedve nézem, mikor az emberek a dühüket, elkeseredettségüket direktebb csatornákon tudják kommunikálni, ebből is érezhető, hogy nem hiszem azt, hogy a színház lenne a lehető legprimérebb csatorna, ám azt igen, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, ez számomra a legközvetlenebb, leginkább önazonos.

…akkor már nem grófokról beszélünk, és a Meggyeskert sem mindjárt csak önmagát jelenti, hanem valami olyat, ami itt nálunk is elevenbe vágó probléma. Ha nálunk is a főnök úr a „Piros lett a paradicsom, nem sárgá”-t idézi, akkor merre is tart az a kultúra, amelynek alkotóként talán mi is részei vagyunk? Nem tudom, hogy a századfordulós osztályfeszültség milyen lehetett, azt viszont igen, hogy milyen az, mikor mi, alkotó értelmiségiek összegyűlünk egy albérletben megbeszélni, hogy merre tovább. Az impotens tehetetlenségünkkel nem hasonlóképpen járunk-e, mint a klasszikus Meggyeskertben Ranyevszkaja és Gajev, akik addig csukják be a szemüket, míg neki nem mennek a falnak.

  • Lehet, hogy a életképtelennek tartott kérdésekkel teli, ám minden válasz híján való levés a lehető legéletképesebb valami?
  • Lehet, ám akkor pont oda jutunk, ahová a Demerung története is. Talán mégis ki kellene ebből a körből lépni, és nem csak a szlogenek szintjén.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea